Az utolsó teljes napra egy hop on – hop off megoldásra esett a választásunk.
A jegyeket előre megvettük. Megnéztük mikor jön a hotelhez legközelebbi megállóba a busz. Felszálltunk, kaptunk egy karszalagot és már indultunk is.
Kicsit fura látvány volt, hogy a belvárosban sátraznak, ránézésre életvitelszerűen ott élnek.
Pár km után ez egy szimpatikus helynek tűnt, úgyhogy leszálltunk és gyalog folytattuk utunkat.
Egy menyasszonyt kísértek kreatív fotózásra/videózásra, aki nem a nekem megszokott színű ruhában vonult.
Egy hosszú piaci rész mellett a többiek megvették a szuveníreket meg az ajándékokat, amiket akartak a rokonoknak. Itt volt egy kreatívan berendezett oltás reklám.
Amíg a többiek vásárolgattak, addig én inkább fotóztam a környéket.
Miután megvették amit akartak, bementünk egy parkba
Rengeteg árus volt, akik folyamatosan kiabáltak, itt még vettek a srácok pár birkózó maszkot, körülnéztünk, aztán mentünk ebédelni. Utána megkerestük a kövekező buszmegállót, felszálltunk a buszra és indultunk vissza a hotel felé. Menetközben lőttem még pár fotót.
Ezzel a tervezett programok végére értünk. Megültük az utolsó ottani vacsoránkat. Reggel összepakoltunk, kicsekkoltunk 10-kor ha jól emlékszem. A repülőtérre időben akartunk odaérni, talán 1 vagy 2 körül indultunk oda, a köztes időben pedig laptopról dolgoztunk kicsit. A becsekkolás sikeres volt, felszálltunk Mexikóvárosból. Ha jól emlékszem ezen az úton volt viszonylag kevés utas a gépen, úgyhogy az eredeti ülésünket elhagyva egész sorokat foglaltunk el, hogy kényelmesebben tudjunk pihenni. Amszterdamban volt ismét az átszállás, kb 5 órát kellett várnunk, így itt is dolgoztunk egy kört. Végül megérkeztünk Pestre, hamar megtaláltuk a transzferes embert. Én itt már nagyon fáradt voltam, kicsit szenvedős volt az utolsó 200 km Pécsre. Azt hiszem hajnal 4 körül jutottam végül haza.
A tapasztalatokról. Puerto Vallartán egyértelműen egy high end helyünk volt, igazi nyaralási hangulattal. Az ételek/italok nagyon finomak voltak, leszámítva 1-2 rossz választást, pl a csípős koktélt 😀 Az ottani dolgozók végtelenül kedvesek és segítőkészek voltak, az angol is ment nekik.
Mexikóvárosban kicsit más volt a helyzet, ott találkoztunk inkább Mexikó igazi, hétköznapi arcával. Amit eddig is tudtam, hogy a nagyvárosokat nem preferálom. Túl sok az ember, túl nagy a forgalom. Nekem már Pest is sok, hiába van több lehetőség. Mexikóváros pedig ugye sokkal nagyobb. Én nem vágyom ennyire sok ember közé. A szagok nem tetszettek. Hiába voltunk a belvárosban. Az utcán többségében erős csatornaszagot lehetett érezni, ami a kukorica alapú ételeik szagával keveredve nem alkotott kellemes elegyet. Biztos meg lehet szokni, én nem szeretném.
Amin kicsit meglepődtem, hogy az angolt mennyire nem beszélik, még az olyan éttermekben sem, ami a googleön jó értékeléssel szerepel. Az esetek nagyobb részében tapasztaltuk, hogy az angol még alapszinten sem megy, talán egy-egy szó. Volt ahol szó szerint kézzel-lábbal kellett elmutogatni, hogy mit szeretnénk. Mondjuk működött így is, csak lassabban. Nem tudom miért, én azt gondoltam, hogy egy ekkora világváros belvárosában azért az angollal nincs ilyen gond, legalább alapszinten.
Az ételeik érdekesek, nyilván eltérnek az általunk megszokottaktól. Alapvetően finomakat ettünk. A végére lett kicsit sok a helyi fogásokból. Ezért a repülés előtt a biztonság kedvéért mekis kaját ettünk.
Összességében mindkét részét élveztem. Jól esett kiszakadni kicsit a hétköznapokból, tényleges pihenéssel tölteni az időt. Egy másik kultúrával – még ha felszínesen is – megismerkedni, szép helyeket megnézni. Az pedig különösen jó érzés, amikor elismerik az ember munkáját, főleg ha ez egy ilyen utazás formájában manifesztálódik.
Külön köszönet a szervezésért, meg hogy egyáltalán gondolnak ilyenre!